Mivel foglalkozol – vagy mi foglalkoztat mostanában?

Mint mindannyiunkat, engem is az ukrajnai háború borzalmai foglalkoztatnak ezekben a

napokban. Jelenleg ezek az események határozzák meg mindennapjaimat. Teológusként

igyekszem az emberekbe lelket önteni és segíteni ott, ahol lehet.

Ha nem éppen háborús időket élnénk, akkor a békés és kiszámítható svájci mindennapjaimat

tölteném. Lassan tíz éve élek Bernben. A szomszédos Fribourgban diplomáztam teológiából

2014-ben. Azóta egyházi szolgálatban állok, különböző tisztségekben. Ifjúsági munkásként

kezdtem, jelenleg egy vezető egyházhivatali állásom van, de épp váltani fogok. Emberek

között szeretek lenni, nem pedig aktákat lapozgatni.

Szabadidőmben kutatok, írok és előadok. Nagyon fontos számomra a gyökerek ápolása, ezért

rendszeresen járok haza. Lelki tüdőm immáron egy magyar és egy svájci félből tevődik össze.

Néha még egy kicsit megköhögtet ez a kombináció itt Európa szívében, de végtelenül hálás

vagyok az elmúlt évek sokrétű tapasztalataiért, viaskodásaiért és nagy egymásra-találásaiért.

 

Mit jelent számodra a váradiság?

A váradiság az életem origója. Előbb éreztem magam váradinak, mint magyarnak és

kereszténynek. Nem érdem ez, hanem adottság, amely meghatároz, néha visszahúz, de

legtöbbször életet és irányt mutat. Évente többször is hazalátogatok. Néha büszkén, néha

bosszankodva látom Várad színeváltozását. De olyan ez, mint a szerelem. Nem választás

kérdése, hanem a szív parancsa. Svájci nappalim polcain szép rendben sorakoznak a Váradról

szóló monográfiák és albumok. Egy-egy hosszúra nyúlt vacsora végén leemelek egy ilyen

képes könyvet és büszkén mutatom itteni barátaimnak: „Nézzétek, ez az én városom!”

 

Mit kaptál az iskolától?

Ha a váradiság az életem origója, akkor az Ady annak koordináta-rendszere. És írom ezt

egykori társadalom-tudományos diákként. Ebben a rendszerben számos olyan pont található,

amely – enyhén közhelyesen szólva – „meghatározó” arra nézve, hogy ki vagyok, hogyan

gondolkodom és miként látom a világot. Próbáltam egy-két példába sűrítve leírni mindazt,

amire gondolok, de ez lehetetlen vállalkozásnak bizonyult. Ezért most csak annyit, hogy az

Adyban töltött négy év olyan lelki-szellemi munícióval látott el, amelyhez az élet

előrehaladtával egyre gyakrabban nyúlok. Meggyőződésem, hogy ebben a négy évben, és az

azt megelőző nyolc általánosban, rakták le bennem egykori tanítóim és tanáraim annak az

értékrendnek és világlátásnak az alapjait, amelyeknek sikereimet köszönhetem, de azt is, hogy

fel tudtam állni és újra tudtam kezdeni akkor, amikor elbuktam. Az adys évek végére

nyilvánvalóvá vált számomra, hogy tanáraink kedveltek és örültek nekünk. Ebből aztán

olyasfajta „ősbizalom” alakult ki bennem, amivel később számos akadályt sikeresen le tudtam

küzdeni. Köszönet azon tanároknak, akik pedagógusok is voltak, és hivatásuk során

„emberségről példát, vitézségről formát” (Balassi) adtak nekünk.

 

Milyen élményed kötődik az iskolai könyvtáradhoz?

A könyvtár inkább Cseresznyét jelentette számomra, mintsem a könyveket. Beszélgetni és

nem olvasni jártam oda. A vele töltött időt értékesebbnek éreztem annál mintsem, hogy egy

könyvet forgassak. Néha azért persze ez is előfordult. Véleménye

és kritikája építő is tudott lenni, húsbavágó is. Nagyon sokat kaptam tőle,

főleg, ha vettem a fáradtságot, és elgondolkodtam mondanivalójának mélyebb üzenetén.

Később a kolozsvári Teológián is volt egy hasonló könyvtárosunk, hozzá is többet jártam

beszélgetni, mint olvasni. Talán ellentmondás, de szerintem ilyenek a jó könyvtárosok!