Az utolsó együtt töltött “Zöld” hetünket lázas tervezgetés előzte meg: takarítsuk meg a Kőrös-partot a szeméttől, nézzünk szét a városban, hogy hogyan érvényesülnek a nemrég felállított gyönyörű virágkölteményeket hordozó edények, menjünk el barlangászni, másszunk hegyet! Aztán csak esett az eső reggel, csorgott délben, szakadt este, napokon át. Még tiszta szerencse, hogy az érettségire felkészítő tanáraink megszántak, és tömtek belénk egy kis mateket, románt, infót, magyart és fizikát is, hogy legalább hasznosan töltsük az időt, ameddig a napsütésre várunk.

Jó sokáig várhattunk rá, az biztos…

De az utolsó napra elszégyellte magát a természet is, hogy ily módon kibabrált a diáksággal, és megmutatta, milyen lehetett volna ez a hét. Tündökölt, ragyogott minden, egy csomó szépség tárult elénk, körülöttünk minden élőlény a maga nyelvén zengte az élet véget nem érő himnuszát, és vallotta, kiabálta, hogy élni jó, élni szép, az élet Isten ajándéka, becsüljük meg, és legyünk méltók hozzá, és a helyhez, ahonnan jövünk, és ahonnan messze földre is elvisszük majd e hely üzenetét: itt ÉRTÉKEK vannak, vigyáznunk kell reájuk!

XII.C.