Mindörökké adysok - Plainer Zsuzsa

2022. február 17.

 

Mivel foglalkozol?

Kulturális antropológiával. Ez olyan társadalomtudomány, mint a szociológia, csak több benne az ember(i) és sokkal kevesebb a statisztika. Kolozsváron dolgozom egy kutatóintézetben, néha (elég rendszeresen) egyetemen is tanítok.

 

Mit jelent számodra a váradiság?

Ha valaki komolyan kérdezi, mi vagyok, mindig azt mondom: váradi, mert így tudom a legjobban meghatározni magam. A váradiság azt jelenti például, hogy tudom, hol volt régen a Majomsziget, nem a Janus Pannonius versből tanultam meg, milyen a magnóliafa vagy hogy mindig vigyáznom kell, ha kiejtem a Rhédey grófok nevét, mert ösztönösen Rédai jön a számra. Nekem viszonylag természetes egy nyitott medencében strandolni télen,  és jó, hogy olyan helyen születtem-éltem, ahol a legsötétebb nyolcvanas években is volt magyar tévé (meg a ritkaságnak számító ún. golyórágó a rogériuszi kispiacon). Amúgy az én váradiságom nemcsak helyismeret, hanem olyan iránytű-szerűség is. Az, hogy egy idegen nagyvárosban, országban, kontinensen nem keresem kétségbeesetten a saját kultúrám nyomait, mert nincs elveszettség-fílingem. Vagy hogy nem érzem, leszakad az ég, ha minden jót kívánok a román barátaimnak december elsején.

Mit kaptál az iskolától?

A válaszomban sok lesz a történet és elég kevés a tényleg személyes mozzanat, de ennek oka van. Nem nekem van szülinapom, hanem a sulinak, azt szeretném, ha Ő lenne a középpontban. A történetek viszont hozzám tartoznak, és természetes, ha másnak máshogy telt el ez a négy év.

Egyrészt ugyanazt kaptam az iskolától, amit szerintem mindannyian: barátságokat, szerelmeket, amik persze vagy megmaradtak vagy nem. De a mi négy évünk egy különleges időszakra esett, úgyhogy számomra a középiskola és a rendszerváltás eufóriája szorosan összefonódik. 1988-ban kerültem (kilencedikesként) a mai Adyba, a Ceaușescu rezsim legsötétebb, utolsó éveiben. Az egész ország érezte a bőrén a rendszer brutalitását, egy magyar(nak elkönyvelt) (elit)iskola meg pláne reflektorfényben volt. Az undorító sulis dresszkód persze nem az én generációm különbejáratú emléke. Mi is (főleg a lányok), mint előttünk annyian, ott szegtük meg, ahol tudtuk: pár centivel rövidebb egyenruha, egy rendes öv. Egyszer piros harisnyában mentem suliba; házilag állítottuk elő, tojásfestékkel festettük, mert a boltban csak barnát lehetett kapni, különleges alkalmakkor fehéret. Aznap éppen ellenőrizték a „cinutánkat”, úgyhogy mehettem is haza átöltözni. De akkor is tudtuk (szerintem mindannyian), hogy ez az egész nem az iskola gonoszsága, hanem a rendszeré. Az ötös számú ipari líceum, a Mogyi, igyekezett megvédeni minket, ahogy csak tudott, én legalábbis ezt éreztem. Egyébként 88-89-ben a suli világa igazi kasztrendszernek tűnt, ahol az osztályok nemcsak betű szerint sorolódtak be, hanem valamilyen (nehezen megfogható) minőségi skálán is elhelyezték azokat. Én (mi) az ún. első mechanikára jártam (jártunk), ami jó helyen volt ugyan, de a belső hierarchia értelmében mégsem a csúcs. Köszönöm több egykori tanáromnak, hogy ezt sosem éreztette velem-velünk. (Nem szeretném őket megnevezni, félek, valaki kimarad. De Jankó Szép Ilona tanárnőt, az egykori osztályfőnökünket, mindenképpen megemlíteném).

1990 januárjában (én legalábbis úgy éreztem) egy másik iskolába mentünk vissza. A hivatalos forgatókönyvet, a nagy történetet persze mi is követtük: elköltözött a román tagozat, megszűnt a licseulindusztriál, magyar intézmény lettünk újra: az Ady. Az egykori Mogyorósnak sikerült, ami a vásárhelyi Bolyai-nak csak később (a váradi Eminescunak egyáltalán nem): a békés, számunkra, külső megfigyelők számára civilizált szétválás. Azt hiszem, sokan, sokat tettek azért, hogy ez így alakult.

A mi (én) kis, személyes történetem/tünk  persze ennél színesebb. Megszűnt a régi besorolás, új osztályok alakultak. Eltűnt az egyenruha, de lett helyette kopott, szakadt farmer, (fiúknak is) hosszú haj, kockás ing és nagy, kívül hordott póló. Lekerülnek a Ceaușescu portrék a termekből, folyosó falaira felkerülhetett bármi, amit valaki fontosnak érzett, és mást is érdekelhetett. Az első iraki háború idején például, tizenegyedik második évharmadában valaki kiragasztott a folyosófalra egy nagy fehér kartont, amire azt írták: ha pacifista vagy, rajzolj egy virágot! Akkor kezdődtek az (azt hiszem) „önszerveződő”, elsősorban saját kezdeményezésből létrehozott irodalmi műsorok is: a Pilinszky rendesen belém égett, a Szilágyi Domokosra, ami állítólag hatalmas volt, sajnos nem emlékszem. Mintha hétköznap este lett volna az előadás, ahol szinte megtöltöttük a dísztermet, pedig tényleg nem kötelezett rá senki, hogy ott legyünk. Az első sulinap valamikor tavasszal-nyáron lehetett, talán épp akkor jelent meg az (egyik?) első suliújság, benne Áron vezércikke, amiben Ady kevésbé szalonképes dolgait is megemlíti. Ha jól emlékszem, az iskola vezetősége nem lelkesedett a szövegért, mert azt mondták, elég furán néz ki, ha kiírjuk a lapba, hogy az iskola névadója szifiliszes volt, ezt nem lehet, ezt nem illik. De a szerkesztők a kor kulcsszavaival érveltek (hogy demokrácia meg szólásszabadság amit, megjegyzem, mindenki pátosz nélkül, véresen komolyan vett akkor), úgyhogy a tanárok feladták. Csak annyi kikötésük maradt, hogy a példányokon valahogy érzékeltesse a diákság: nevezett sajtóterméktől az oktatók elhatárolódnak.  A kérést teljesítendő, Attila (ha jól tudom, egyedül) minden egyes példányra rózsaszín markerrel ráírta, hogy Szamizdat.

Talán az új világ hozta, talán csak így alakult, de sokan igyekeztünk nagyon eredetiek lenni, és a tanáraink (nagyrésze) ehhez minden segítséget megadott. Lazán kezeltük a szabályokat, de ez sosem volt öncélú. Olvasni (lehetőleg mindent, ami a kezünkbe kerül), zenét hallgatni, ott lenni a színházfesztiválon olyan kötelezőféle volt sokunk számára. De nem a tanárok várták el, ilyen volt a közhangulat, és mi önként alkalmazkodtunk hozzá. Valószínűleg korábban is ilyen volt. Valószínűleg mi sem voltunk mások, mint az előző generációk, csak a mi utolsó két iskolai évünkben tényleg kicsit kinyílt a világ is.

 

Milyen élményed kötődik az iskolai könyvtárhoz?

Rendeltetésszerűen nem használtam, mert a saját könyveimet olvastam meg a többiekét. Nem rendeltetésszerűen sem volt közöm a könyvtárhoz, mert ha lógni akartam az órákról, akkor nem oda ültem be, hanem fogorvoshoz kérezkedtem, és ilyen ürüggyel mászkáltam a Főutcán. De pár éve bent voltam Cseresznyénél, és láttam ahogy egy fekete bőrszerkós lány (sötétlilára festett körmökkel) visszahoz egy stócnyi könyvet és kikölcsönöz két kiló újat. Jó érzés volt nagyon.  

 

 

 

 

 

 

 




Iskola másként


Órarend 


Ady 250


 

Egy polc, egy könyv

A könyvtáros ajánlata

"...nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket; s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk." Tamási Áron



 



 

© 2016 Ady Endre Líceum Nagyvárad