A HABÓ nagy szemeivel komolyan méregette a kislányt.
– Remélem – mondta –, nem haragszol meg rám, de úgy vettem észre, hogy az összes emberbab azt hiszi magáról, hogy nagyon okos, pedig nem az. Majdnem mindegyik kevésrekellő és nyámnyivák.
– Hogy mondhatsz ilyent! – tiltakozott Szofi.
– Az a baj az emberbabokkal – folytatta a HABÓ –, hogy abszuldu semmiben se hisznek, csak amit ténylegdiből látnak a saját orruk előtt. A kukkcsillányok terszetesen léteznek. Gyakran találkozok velük. Még csivegni is szoktam velük.
A HABÓ sértődötten fordult el Szofitól, és folytatta az írást. Szofi közelebb húzódott, hogy lássa, mit írt eddig. A HABÓ csupa nyomtatott nagybetűvel írt. A betűk nagyok voltak és vastagok, de az alakjuk nem volt valami szép. 

(...)

– Álmot fújtál be? – csodálkozott Szofi. – Hát ezt meg hogy érted?

– Én egy álomfúvó óriás vagyok – mondta a HABÓ. – Amikor a többi óriás szertelohol emberbabrakolni, akkor én is elszelelek valamerre, hogy álmokat fújjak be az emberbabócák hálószobájába. Még hozzá szép álmokat. Szeretni való, aranyos álmokat. Olyan álmokat, amelyek örömöt szereznek azoknak, akik álmodják őket.

(...)

– Ezek itten mind lányálmok – mondta a HABÓ.
– Megnézhetnék egy fiúálmot is?
– Meg – mondta a HABÓ, és egy magasabb polchoz emelte Szofit. A legközelebbi fiúálomüvegen ez állt:

– Szerintem ez elég nagy butaság – mondta Szofi.
– A fiúk nem találják annak – vigyorgott a HABÓ.

Roald Dahl: Szofi és a HABÓ. 62-64.o.